Németh István Péter
Előszó egy készülő borvidékes könyvhöz
A magyar irodalom bordaköltészete ugyanúgy gazdag, mint földkultúránk szőlőművelő része. Híres és nemes terméseinkre bizton büszkék lehetünk hazai tájainkon s azokon is túl.
. Az író és kritikus Alföldy Jenő a következőképpen határozta meg a bordal fogalmát: "Mulatságra, ivás közbeni éneklésre vagy elmondásra írt dal, mely rendszerint a bor ízét és mámorító hatását magasztalja, s a jó társasági hangulat fölkeltésére szánják. Sokszor tartalmaz magvas bölcsességeket, humoros fordulatokat. Néha ünnepélyes hangulatú, s rokonságot tart az ódával. Gyakori gondolata a szülőföld, a haza dicsérete, a barátság. Az ókorban a görög Anakreon és a latin Horatius műveli kiválóan. nevezetesek Robert Burns bor- és sör-dalai. A középkori vágáns-költők is szívesen élnek vele. Nálunk Balassi Bálint (Borivóknak való), Csokonai (Dal a csikóbőrös kulacshoz), Vörösmarty (Fóti dal) és Petőfi (Borozó) kiemelkedő a műfajban." Természetesen ez utóbbi verseket is tartalmazza a kötet. Igyekeztem mind a klasszikus, mind a modern, mind a közismert és mind az elfeledett versek, szépírói remeklések közül válogatni, hogy jó hírét vigyék e kultúrtájnak, s persze maradjanak is velünk, hogy gyönyörködni tudjunk bennük.
Mátyási József a magyar és a külföldi borok közötti különbséget a hazai italok javára dönti el, versenygésük a mi italjaink győzelmével végződik. Az erről szóló versét a XXI. században is szívesen olvassuk:
A magyar borról
A teremtés ugyan bölcs és jó megvallom;
Mert a mesterétől magától úgy hallom
Midőn Mózes írja, a belső szolgája:
Hogy tetszett Istennek az egész munkája.
Mindazonáltal a bort látom érdemesnek,
Arra hogy a jók közt mondjam főnemesnek,
A halhatatlanság nagyhírű itala
Azt tartom csak édes tokaji bor vala.
Ama gyümölcsfa is szőlőtő lehetett,
Melyre az Édenben tilalom tétetett;
Mert mi a szőlőnél szebb? bár mindent nézz el?
S nem ér-e fel annak leve a színmézzel?
De itt nékem Bacchus: Hallja ked! azt mondja,
Ha bort szeret, légyen hazájára gondja.
Jól van, úgyis tudom kötelességemet:
Ne nemzeti nektár! vedd ítéletemet:
Van ugyan egynehány Bacchus előtt kedves
Nép, melynek sajtója nemes musttal nedves.
De csak úgy oszthatom jól a különbséget,
Ha hazám borának adok elsőséget!
S bár a vak szeretetnek nevezzék ezt mások,
Tőkéinknek nem árt a rágalmazások.
Igya meg az olasz falernumi borát,
Hegyéért nem adnám Budának egy sorát.
Tessék a németnek a rhénusi lőre,
Nincs amiért vágyjak burgundi szőlőre,
Nem hasonlíthatom öszve Tokajt velek,
S az egész világon csak egy Tokajt lelek,
Melyre bizonyságom többek közt a lengyel,
Mert talpától kopik amiatt sok kengyel.
Mért is számlálnék több magyar szőlőlevet?
Csak ezek érdemlik a legjobb bor nevet.
Mint az arany egyéb ércnemeket fénnyel:
Úgy haladnak ezek más borokat kénnyel.
Drága illatjokat érzed ha szagolod,
Édesden csiklandik gégéd ha kortyolod.
Éltető melegét testednek nevelik,
A jó vért bővítik, s pirosra színelik,
Gyakran orvosolják a külső sebeket,
Sőt néha gyógyítnak belső sérelmeket,
S nevezhedd udvarok gyönyörűségének,
Mert tetszenek minden királyok ínyének.
Minden nemzet azért mely borunkat issza,
Éljen Magyarország! ezt kiáltsa vissza.
Veszprém vármegye híres szülöttének, a vanyolai Vajda Péternek is van egy költeménye, melyben hazáját dicséri, igaz ő már némi iróniával. Ama szólást, mely szerint Magyarországon kívül nincs is élet (Extra Hungariam non est vita), emlegeti gunyorosan, ám számunkra e hexameterer-sorai a borvidékeink seregszámláját tartalmazzák 1844-ből:
"Nincs a magyar földön kivül élet…" igen hiszi Barkács
"Vagy ha van, ollyan nincs." Így mondják századokig már
Tisztes apák s fiaik, mondják még e napig; és ki
Nem hiszi, kurtaeszű. Van-e jobb kolbász a világon
Mint Szegeden¸van-e jobbizü a miskolci kenyérnél,
És a szalonnánál, mely makkbul lett a Bakonyban?
Hogyha a neszmélit gyöngének tartod, igyál jó
Somlait, avagy erősb rusztit, veres egrit, izére hatalmas
Villányit vagy igyad minden borok ős fejedelmét,
A tokajít… hova kell ennél több? mézbe fulunk és
Tejben uszunk… ökrünk van elég, van lónk s szamarunk is.
(Magyarország)
Egy esztendővel Vajda Péter után Vörösmarty Mihály is készített lajstromot bortermelő tájainkról, s ugyanúgy versben lajstromozta a borvidékeket:
Rossz bor
Igyunk, barátim, szomjas a világ,
Kivált a költő, aki tollat rág.
Hiszen mi írtuk a jó Fóti dalt,
Igyuk meg hát ez átkozott italt.
Csapláros, méregkeverő,
Ne pislogj; jobb bort adj elő.
Cudar biz ez, de ám igyunk,
Hiszen magyar költők vagyunk.
Gyalázatos bor! ilyet iddogál
Magyar hazánkban ifju s agg szakáll,
kivévén a bölcset meg a papot:
A költő versben lát csak jó napot.
Csapláros, méregkeverő,
Ne pislogj; jobb bort adj elő.
Cudar biz ez, de ám igyunk,
Hiszen magyar költők vagyunk.
Mondják: Egernél híres bor terem.
Verembe szűrik tán? nem ismerem.
Megénekeltem harcait, borát,
S mind e napig nem láttam áldomást.
Csapláros, méregkeverő,
Ne pislogj; jobb bort adj elő.
Cudar biz ez, de ám igyunk,
Hiszen magyar költők vagyunk.
Mi szép vagy Kolna Ménes oldalán!
Borod setét mint a cigány leány,
És benne a szív édes lángja ég.
Kuruc, tatár! csak ilyen kéne még.
Csapláros, méregkeverő,
Ne pislogj; jobb bort adj elő.
Cudar biz ez, de ám igyunk,
Hiszen magyar költők vagyunk.
Ki láta bort, zöldet, mint drágakő?
És híg aranyt, mely nyakba önthető?
Somló, Tokaj, halljátok a panaszt:
Fösvény hegyek! nekünk nem szűrtök azt.
Csapláros, méregkeverő,
Ne pislogj; jobb bort adj elő.
Cudar biz ez, de ám igyunk,
Hiszen magyar költők vagyunk.
Elég! elég! Fejünk majd megszakad,
Szemünk borúl és nyelvünk elakad.
Költődnek, oh hatalmas Hunnia,
Légy éltetőt engedsz innia!
1844. június 29. előtt
Jó bor
Kit illet e pohár,
Mely kézről kézre jár?
A hős Egert, Hevesnek fiait.
te vagy Heves, kit felköszöntök itt.
Boldog vidék! Egy holló szálla le,
S nem láttam: földed oly fekete.
Te hogy derítsd a költő asztalát,
Hozzá borodnak fűszerét adád.
Mégis van egy panasz, mely szívre hat:
Mért látom vérbe mártott tolladat?
Tollaidra - bár fehér vagy feketék -
Ellenség vére jobban illenék.
Ki a magyar, ha még Heves sem az?
Mégis közöttük gyűlölség hadaz.
De mit beszélek? itt a bor,
Cseppjeiben hősök vére forr,
Igyunk: javuljon a beteg!
Ki ép, az isten tartsa meg!
S e második pohár
Kinek nevére vár?
Egy új világ van Méneshegy alatt,
Mely gyors erővel cél felé halad.
Hegyen és síkon annyi ott a kincs:
Azt kérdezhetnéd, hogy még mije nincs?
Végig fut rajt' a jövevény Maros,
S bár nem mind üdvös, mit vad árja hoz,
de büszke fejjel termő partinál
Egy ifjú város tündérképe áll.
Tüzpont gyanánt függ e város szeme
S alatta áll az alföld szelleme.
Magyar szellem! lobogj e városon:
Magas reménnyel néz felé a hon.
Csordultig a pohár, igyunk,
S az istenekkel álmodunk:
Éljen! ki hátra nem marad!
Virulj fel ifju szép Arad!
Kiért e lángpohár,
Fényes mint napsugár?
Nem folyt-e vér az ős Tokaj körűl,
Hogy e bor végkép meg nem feketül?
Vagy tán arany jövendőt vár hazánk,
Azért mosolyg Tokajnak nedve ránk?
Arany borod, tűzlelkűk fiaid:
Hárítsd el éjszakák rémes árnyait.
S mért itt e tenger? Bodrogod, Tiszád
Törvényt nem ismer, és ez nagy hibád.
Sok víz ez ennyi borhoz. Ébren állj,
hogy el ne rontson a víz és viszály.
De mit beszélek? itt a bor,
Benn a világok kincse forr;
Nap a jövő, a múlt csak hold:
Több jó napot, mint mennyi volt!
Kit illet e pohár,
Mely hű ajakra vár?
Szívemnek vére egy pohár borért,
és e pohár legjobb barátimért!
Rideg Somló, térföldi remete,
Reád száll a mezők lélekzete.
Körűlfoly a nap; mint hű szerető,
Osztatlan hévvel téged ölelő.
A távol Marcal szellőt küld feléd,
Hogy illat és fény olvadjon beléd.
Mégis Somló benned nincs érzelem,
Tőid levét hiába szeretem:
Megszégyenítni fösvény kebledet,
Baráti kéz tölté e serleget.
De mit beszélek? itt a bor,
Ahány csepp; éljen annyiszor
A hű barát s a szeretet,
Rideg Somló! isten veled!
Ismét egy új pohár,
Mely tiszta vágyat zár.
Egy régi és egy új barát kezén
került hozzám e távol szerzemény,
Érmellék drága nedve. Volna bár
tengernyi, értük folyna e pohár.
Biharnak vére forróbb mint te vagy,
Szelíd bor! Tán azért hogy enyhet adj
A honfi szívnek annyi baj után,
Midőn kifárad nyert s vesztett csatán.
Enyhítsd a jót, égesd az árulót,
Ki elforgatni kész a férfiszót.
Légy tiszta forrás tiszta keblünek,
S zavart, ha korcsok rád tekintenek.
De mit beszélek? itt a bor,
A drágagyöngyös bakator
Baráti kézzel áldozunk:
Biharnak jobb időt: igyunk!
S e végpohár kiért?
A tiszta szűz borért?
Amint leszállt fajunknak érdeme,
A hon borának úgy szállott becse.
becsűlet, minden szennytől tiszta kéz,
Hű szorgalom, munkában éber ész,
ész és erény lát víg s bő szüretet:
Butúlt gazság ad mérget bor helyett.
Dicső hegyek, hány ronda kéz habar
gerizdetekből bort, mely visszamar,
Mint a dühödt eb, vagy kábít s gyötör,
Hogy kínba fúl a tőle várt gyönyör.
Istennek büntetése rajtatok:
Nem issza senki maszlag borotok.
De mit beszélek? jó bor ez,
Magyar kezekből csörgedez,
Kerüljön egyszer már a sor:
Magyar hon! és a tiszta bor!
1845. április 15 - július 28 között
Vörösmarty Mihály klasszikus bordalai még a történelmi Magyarország borvidékeit is megelevenítik.
2001-ben a térképek s úti kalauzok a következő nevezetes bortermő vidékeket ajánlják a turistáknak:
1. Eger
2. Mátraalja
3. Tokaj-Hegyalja
4. Zala
5. Tolna
6. Csongrád
7. Hajós-Baja
8. Kunság
9. Ászár-Neszmély
10. Badacsony
11. Balatonfüred-Csopak
12. Balatonmellék
13. Etyek-Buda
14. Mór
15. Pannonhalma-Sokoróalja
16. Somló
17. Sopron
18. Dél-Balaton
19. Mecsekalja
20. Szekszárd
21. Villány-Siklós
22. Bükkalja
Könyvünk amolyan versekkel és szépirodalmi idézetekkel vezérlő kalauza szeretne lenni a magyar borkultúrának.
A balatoni borvidékek
Badacsony
Balatonfüred-Csopak
Balatonmellék
Dél-Balaton
"Az első szőlőfaj (Vitis hungarica nova sp.)
mintegy 25-30 millió évvel ezelőtt
jelent meg hazánk területén."
/szőlész-szakkönyv/
- - -
"Végül csak ketten maradnak:
Isten és a bor." /Hamvas Béla/
I.
Bor-kultúrtörténeti vázlat
Aki megáll a Szabó Lőrinc által is oly szépen megverselt földvári mólón, tekintetével végigpásztázhat az egész Balatonon s szemével erre is, arra is szőlős hegyoldalakat fedezhet fel, sőt, ha nem feledi Egry József intelmét, hogy a láthatár körben a háta mögött is folytatódik, nyugodtan meghosszabbíthatja képzeletében a látványt Kőröshegy felé is ugyanarról a párhuzamosan futó sorokról, e csodás vesszős-leveles-kaccsos növény emberalakította tábláinak mértanáról, hiszen már a rómaiaknak is soros ültetvényeik voltak Pannóniában, s előttük is ismerték vagy nyolcezer esztendeje a Balaton körüli népek a kapát. Balatonföldvár régészeti leletei is arról vallanak, hogy
errefelé nemcsak jó harcos, hanem jó földművelő kelták éltek hajdanán, a korai vaskorban.
A szőlőt, vagyis a szőlőkultúrát, akár a barackot, fügét és mandulát, a rómaiak honosították meg vidékünkön, ahol azaddig például a szelídgesztenye volt őshonos csemege. Simon István egyik verseskötetének címe is így idézi meg a pannon esszenciát: Szőlő és gesztenye. Ebben a kötetében megkapó sorokat olvashatunk a tájat főképp az északi parton millió éve elöntő forró láváról, mely megszilárdulva, s rajta a homokkal, a szőlőtermesztés kiváló vulkáni talaja lett:
A hegy bazalt
tömege a hamvábahalt
tűz s lávafolyam
üszke, ahogy
kihűlt és megmerevedett;
de hidd el, még visszasajog
a hő - talpam alatt
érzem az áramló meleget.
A szőlő is mi volna más:
millió éve a tó
mentén lefojtott tűz, amit a nyárs
piszkált föl, a levert karó;
kúszik a láng
az estében - egy-egy lugas,
araszokban viszi tovább
a lécen konokul a kaccs..
(A lávapor)
S a talaj eredete vagy akár titka: hogyan él tovább a rajta növekvő gyümölcsben:
Némán s (mert gömbölyű) megfoghatatlan
érveléssel mond valamit a szőlő
ujjaimnak és aztán a megőrlő
fogaimnak, ha feszes bőre pattan,
és szétcsordul egy akkora helyen a
nyár tüze, hogy az ember el se hinné,
mivel nem éget, mert illattá s izzé
változott át a pokoli gyehenna.
Nem is egy nyárnak, hanem milliónyi
évnek hömpölygő lángtengere, hője
szűrődött le és szorult a szőlőbe -
mondaná is, ha nyelven tudna szólni.
(Szőlőszem)
A tájirodalom a következőképpen ismertetik a szőlőkultúra kialakulását.
Müller Róbert írja a keszthelyi Balaton Múzeum katalógusában:
"A szőlőtermesztést is a rómaiaknak köszönhetjük. Domitianus császár 1. század végi rendeletét, amely az Itálián kívüli szőlők kiirtását írta elő, nem hajtották végre. Ezt a második századi, szőlővel kapcsolatos leletek (présalkatrészek, szőlőmetszőkések, nehéz szőlőkapák) bizonyítják. A késői császárkorból szőlőtelepítésekről vannak adataink (Probus császárt provinciánkban ölték meg a szőlőtelepítésre kirendelt katonák 282-ben..) A bortermelés jelentősége a kereszténység elterjedésével tovább nőtt."
Kalmár László írja a Badacsonytomaj történetében:
"A rómaiak i. e. 12-9 között szállták meg a Dunántúlt (Pannóniát), hogy feltartóztassák a keleti népek terjeszkedését nyugat felé. A hazájukra annyira emlékeztető Balaton vidékén megtelepedett rómaiak szőlőt is műveltek. Erre utalnak a Veszprém közelében lévő Baláca-pusztán feltárt római villa festményein a szőlőművelést ábrázoló jelenetek: láthatjuk a falra létrán mászó szüretelőt, a vállán kosárban szőlőt cipelő alakot, szőlőfürtöket, szőlőlugast stb. A közeli Kővágóörsön pedig római szarkofágot találtak, amelynek fedelén faragott pávák láthatók, csőrükben szőlővel. Sarló alakú metszőkéseket is ástak ki ebből a korból. [...] A hagyomány Probus római császár (uralk. 276-282) nevéhez fűzi a pannóniai szőlőkultúra megteremtését. Probus előtt a szőlővesszőt a birodalomból tilos volt kivinni. A tilalmat ő oldotta fel és légióinak megparancsolta, hogy békeidőben szőlőt telepítsenek."
Feyér Piroska írja könyvében:
"Pannónia szőlőfajtáiról némi tájékoztatást nyújt az i. sz. III. századából a Baranya megyei Bánról származó Liber oltárkőn szereplő négy szőlőfajta felsorolása (Liber a szőlő és a bor istene), s az oltárkövek utalnak a szőlő elterjedésére is. A nevezett oltárkő felirata arról tanúskodik, hogy a városnak ezen a táján "csemegeszőlőt", "gömbölyű aprószemű szőlőt", "ős lesbosi kecskecsöcsű szőlőt" és "cabaliai borostyánlevelű szőlőt" ismertek."
Galérius császár felesége, Valéria igen megszerette Pannóniát. (Szobrát Sigmond Olivér készítette el Balatonfüreden.) Amíg férjura a szőlőtelepítéssel foglalatoskodott (még a Balatont is le akarta csapoltatni evégett!), ő, császárné itta a forrásvizet, hagyta, hogy a szelíd vidék gyógyítsa őt. (Így érzett később itt Rabindranat Tagore, a Nobel-díjas hindu költő is Balatonfüredről nézdelve Tihany tornyait s az innenső Szántódot. Így kúrálgatta magát a mi Berzsenyi Dani uraságunk is magát savanyú vízzel Füred kútjain.)
Itt olvasták kedves költőiket a lugasok alatt a rómaiak, kedves költőik munkái közül bizonyára többeknek ismerősen csengett Virgil intelme a szőlőkről, persze a "próbált dallamba" fogva:
Mondjam-e még, bármily venyigét ültetsz is a dűlőn,
hints sürü trágyával, ne feledd bő földbe temetni,
vagy szivacsos követ áss mellé, cserepes csigahéjat..."
- - - és:
"... amiképp eleink, illőn mi se késsük imádni
Bacchus atyát versben s a lepényt rakjuk neki tálra,
húzzuk szarvánál oltárhoz a szent bakot aztán,
s ott mogyorónyárson zsíros zsigerét sütögessük.
Ám akad oly dolog is, míg gondozzuk venyigénket,
mely sose lesz kevesebb; így évenként a barázdát
háromszor-négyszer végig kell törni s örökkön
zúzni rögét kapafokkal, majd ritkítani végig
lomb-ligetünket. Eként jár körben a parlagi munka,
s perdül az év a szokott pályán az előbbi nyomába.
Mert amidőn késő levelét a borág veti földre,
vagy rideg északi szél berkünk díszét lekopasztja,
akkor már a serény gazdák a jövőre figyelnek,
s görbe kacorjával Sáturnusnak be-be járják
tarlott szölleiket, nyesegetve s a sort alakítva...
Aztán mintha Keresztury Dezső nem is évszázadok múlva, hanem csak egy tél után írná tovább a Georgicát a Balaton partján, úgy szól a gyakorlati tanács és a szellemi is egyként - hexameterben:
Fogj ásót, ha a tél megtört, forgasd meg a földet
új oltványok alá te is; elteregetve a trágyát
bontsd ki s mesd meg a tőkéket, de ügyelj, hogy a sarkot
jól válaszd: ne legyen sok a termő szem; ha kisarjad
vesszeje, fattyazd meg, kötözéskor a fürtre vigyázz: moly
rá ne tanyázzék; hozd ki a gépet, kádba vizet merj,
permetezésre legyen gálic, mész, s hogyha a kék lé
felcsipi izzadt arcod, amíg fújtatva a rendet
járod, tűrd te is el; sarabolj, a magas venyigét nyesd
s újra kötözz, szórj permetet újra, kapálj, hogy a szőlőt
el ne borítsa a gaz; kelj hajnalban, hogy a kénpor
harmatot érjen a fürtön, húzd bakhátra a földet
s úgy igazítsd, hogy a szél s a nap könnyen járja a bokrot;
őrizd, hogyha megérik a termés, nyisd ki a pincét,
végy hátadra te is puttonyt, húzd nyögve a prések
rúdját, mérd, foka jó-e a lének, ügyes kotyogóval
szűrd ki a forró mustbol a mérges gázt, s amig erjed
újra takard be a tőkéket, s ha az őszi eső ver,
álld ki; mikor már söpreje megszállt, fejtsd meg az újbort,
készíts kármentőt, tölcsért, üsd csapra a hordót,
sajtározz te is, és ha az ujjad dermed, amíg kint
hóval hordja a horgos-utat be a téli jeges szél:
megtudod akkor, mért szeret úgy a körtefa árnyán
asztala mellett ülve s üvegpoharában a hűvös
bort izlelve körülpillantani csendben a gazda
guggon ülő tőkéi között, majd megtudod akkor:
lassudan érik, gondviseléssel tisztul a jó bor."
- - -
és:
"... ég lángtalanul, feszül édes arányban az ész s a
mámor e borban, mellyet szételemezni ha tudna
versem, az ókori istenek is bámulva figyelnék."
(Dunántúli hexameterek)
A szőlőtermesztésnek és a jó bor csinálásának azonban nemcsak a szépirodalmi motívumok szerint van kontinuitása, mert a rómaiak korát követő évszázadokban is tovább kapaszkodnak a szőlőtükék a vidékünkön. Attila király asztalára is bőven kerül az itteni hegyek levéből a kupákba.
A gótok, a gepidák, a longobárdok és az avarok küzdelmeinek idejéből alig maradtak fönn a szőlőművelés tárgyi emlékei, de jelképnél is több, hogy a VIII. századból őriz szőlőmagot a Balaton Múzeum. Petőfi szerint a szőlőszem kicsiny gyümölcs, mégis egy nyár kell hozzá, hogy beérjék, hát akkor e növény gyökeréről mit mondjunk, ha egész történelmi vérzivatarokat képes átvészelni lenn a földben?
A honfoglalás előtt eleink valószínűleg nem csupán az erjesztett kancatejből loccsintottak ki Föld-anya tiszteletére, mivel a szőlőt már Ázsiában is ismerték, s eképpen nem volt számukra ismeretlen e gyümölcs s az ezen a tájon belőle készülő lé. Már a meotiszi láp környékén egy-egy fogadás alkalmával vérüket csepegtették a boros poharakba. A barátságot így szentelték meg. Akik ilyen kevert borból ittak, Véreimnek szólították, no meg tartották egymást.
István király "a pannonhalmi apátság alapítólevelében a tized alá eső termelvények között elsőnek a szőlőt említi s csak azt követi a többi termény."
(Katona József - Dömötör József: Magyar borok-borvidékek, Mezőgazdasági Kk. 1963. 18. old.)
A görög nyelvű veszprémvölgyi alapítólevél 1018-ban két vincellért említ. Az egyiknek a neve is ránkmaradt: Melegdinek hívták. Ők ketten voltak az úgynevezett ampelurgoszok, azaz szőlősök. A középkori okleveleinkben a szőlőhegyeket a latin promontorium kifejezés jelölik.
A XIII.-tól a XIV. századig tart szőlőtermesztésünk első virágkora. Képzeljük csak magunk elé akár a kőröshegyi templom oltárát vagy bármelyikét a Balaton körül, amin kenyér és bor színe alatt hányszor meg hányszor ismétlődött meg a misztérium csodája a pap s a környékbeli hívek számára, hogy mutatkozott a kenyér és bor színe alatt elrejtezett istenség. "Ez az én vérem" - hányszor elhangzott a serleg felett?! (( Tényleg csak zárójelek között, de nem tudom megállni, hogy Radnóti Miklós szójátékát ne idézzem a kőröshegyi templom szürkecsuhás cseri barátai emlékére: "hol az az idő?, mikor szürkebarátot ittak a fürge barátok..."
Janus Pannoniusról már ferrarai korszakában följegyezték, hogy mennyire szerette a szőlőt... Még Galeottótól is kért friss gyümölcsöt, nem csak orvost, mikor betegsége miatt nem ehetett friss almát, szőlőt.
Epigrammája igazi reneszánsz párlat:
Szőlőt élvezel: ím, egyszerre iszol s eszel; és ezt
Cerestől Bacchus kapta, csak ő egyedül.
(Weöres Sándor fordítása)
Amikor ez az epigramma született, Mátyás király borai is Európaszerte híresek voltak. A XVI: századból a következő szőlőfajták lajstroma maradt fenn:
(Rapaics Raymund regiszterét Lichtneckert András idézi a Balatonalmádi és Vörösberény története című könyvben. Hiába, e szőlőtövek is kortársai voltak a török ellen hadakozó vitézeknek!)
Nagy fehérszemű
Fehér
Kecskecsöcsű (Kecskeszemű)
Muskotály
Romonya
Gohér (Bajor)
Rózsaszemű (Bakator)
Bolgár
Vadfekete
Magnélkülvaló
Bizonnyal tudta betéve sorolni e neveket Balassi Bálintunk is, aki, bizony, nem vetette meg még a polyák ivóhelyek nedűit sem!
Ily jó időt élvén Isten kegyelmébül,
Dicsérjük szent nevét fejenkint jó szűbül,
Igyunk, lakjunk egymással vígan szeretetbül.
Pünkösdkor így ajánlja borivóknak való versét Balassi Bálint, s mintha Fekete István regényéből is idehallatszana még a végvári vitézek danája a fonódi várból.
Tinódi Lantos Sebestyén fejezte ki tán legkópésabban ez italhoz való viszonyát a végbelieknek, mikor a Sokféle részegösökről megírta , persze oktató célzattal, költeményét, mivel borral nem kínálták meg - éppen a dalnokot, őt!
Népdalaink is a borok dicséretével vannak teli:
Ó be sok hal terem a nagy Balatonban,
Minden ágon egy mérő makk a Bakonyban.
Örül ott a halász, rikongat a kanász
Örömében.
Szépen illik a sült kappan a cintálban,
Jó bort mérnek Füreden és Köveskálban.
Igyál, jó barátom, neked ezt kívánom:
Sokáig élj!
Addig kell a vasat ütni, amíg tüzes,
Semmit sem ér az a hordó, amely üres.
kell hát bele tenni, ki kell aztán venni,
Ha szükséges.
A török ugyan nem vágatja ki a szőlőket, mégis borkultúránk hanyatlásnak indul, nincsen ebben semmi ellentmondás, hiszen az ország állapotjának egészére lehetett minden korban következtetni arról, hogyan tudjuk kihasználni legsajátabb, legsajátosabb adottságainkat, kincseinket.
A török uralom után a XVIII. század végére ismét föllendül a szőlő- és bortermesztésünk. A bécsi költőnő, Batsányi János felesége, Baumberg Gabriella például a Tokaji borhoz ír dicsőítő költeményt.
Finom bor, ó, tokaji!
Királyi itóka!
Hozzád akar, halld, szólani
E gondűző nóta!
Búsulókat vidámítasz,
Vért pezsdítsz. S mit mondnak
Szőkék, barnák, - mit számít az?! -
Észt adsz a bolondnak.
Hozzád akar, halld, szólani
E gondűző nóta,
Finom bor, ó, tokaji!
Királyi itóka!
Kordivat is volt ez, de nem állt távol a legőszintébb hangoktól. Bizonyíték erre az itthoni rokon témakezelés és hangszerelés Csokonai Vitéz Mihálytól.:
A mazúr
Általad gazdag lehet.
S mint az úr,
Szarvat és szemet vehet.
A bolond észt lél a borba,
S úgy lesz bölcs:
Tölts tehát bort e csuporba,
Tölts, tölts, tölts!
(Bakhushoz)
A Himfy szerelmei megjelenésével Kisfaludy Sándor tette híressé a szüretet országszerte.
Vele Badacsony nevét. Ekkor vált borával és romantikájával híressé.
Bő, víg s népes volt Badacson
Az akkori szüretben:
Mozgott, hangzott az egész hegy
Fenn és alatt, kinn és benn.
Urai és asszonysági
Veszprém-, Somogy-, Szalának,
Ifjai és leányai
Mindnyájan ott valának.
Durrogtanak a mozsarak,
Hogy a bércek ropogtak,
Kongtak a még üres hordók,
Az ostorok pattogtak;
Harsogtak a tárogatók,
A hegedűk zengének,
Szólt a duda, tapsolt a tánc,
S a sarkanytyúk pengének.
E Csobánc című regéjéből vett részlet után a badacsonyi borvidék ismertetésénél visszatérünk még a himfys szüret.motívumhoz.
1847-ben Garay János a fürdőidényt a Balatonnál tölti. Egész verseskötetet szentel a tónak, irodalmunkban az elsőt. Figyeljük csak meg, milyen pompás bordalt rögtönöz, s hogy veszi strófáiba mindazokat a dolgokat s személyeket, amikre s akikre érdemes áldomást emelinteni. A Berzsenyi nyavalyáit is enyhítő kutat, a füredi bort természetesen, a reformkori gondolkodót és cselekvőt: Széchenyit, annak Kisfaludy-gőzösét, magát a Balaton tavunkat és végül egész hazánkat köszönti.
Garay János:
Füredi bordal
Éljen, a ki feltalálta
A füredi borvizet,
Mert e viz volt, mely bennünket
E bor mellé ültetett.
Üssük össze, hadd koczogjon.
Kézről kézre hadd forogjon
A pohár!
Azt mondják, hogy gyógyerővel
Bír ez a füredi kút;
Ám legyen! de a hordóra
Ez azért nem hoz borút.
Üssük össze stb.
A füredi víz is azért
Jó, mivelhogy borizes,
Tölts belé bort, hadd pezsegjen
Benne fel, a mi tüzes!
Üssük össze stb.
Rajta! rajta hát! köszöntsük
Vele föl a gyógykutat,
Mellynek bűvös forrásából
Ezernek üdv fakad!
Üssük össze stb.
Üdvözöljük és köszöntsük
A tündéri Balatont,
Melly bennünket e kies táj'
Édenébe egybevont.
Üssük össze stb.
Üdvözöljük a hazának
Nagy polgárát, Széchenyit!
A ki haladásra birta
E tó' veszteg vizeit.
Üssük össze stb.
Üdvözöljük hullámosztó
Gőzösét, s mint diadalt,
Mint zsolozsmát énekeljünk
Hozzá egy szép Himfy-dalt.
Üssük össze stb.
Éljen, a ki föltalálta
A füredi gyógyvizet;
Adjon isten a hazának
Ép, igaz, s hű szíveket!
Üssük össze, hadd koczogjon,
Az egész hazára szóljon
E pohár!
A jobbágyság eltörlése (1848) újabb lendületet ad a bortermelésnek.
Igaz, Jellasics csapatai végiggarázdálkodják a Balaton partját, ám tudjuk, Pákozdig jutnak...
Szomorú esztendő az 1875. A filoxéra-vész ekkor kezdi, szó szerint!, megsemmisíteni a magyarországi szőlőtáblákat. Nem tudják kivédeni, hiába a szappanos víz, hiába a szurok, hiába az elárasztás...
Babits: Halálfiai című regényében is olvashatunk erről, nem csupán a szakkönyvekben. Csak 1910-re heverjük ki a vészt. Az úgynevezett direkttermőket ekkor telepítik a szakemberek.
Mathiász Jánosról, akinek elévülhetetlen érdemei vannak az ellenállóbb fajták kikisérletezésében, Németh László rajzolta meg gyönyörű portréját, amit az Utolsó széttekintés című posztumusz könyvében olvashatunk.
1960-ig évi 3-4 millió hektoliter a termésünk, sajnos ekkoriban exportra nem is jutott. A hegyközségek s az állami gazdaságok történetét, adatait azóta is böngészhetjük kedvünkre, akár egy pohárka bort ízlelgetve száraz vagy éppen izgalmas számok, adatok felett.
II.
A Balaton három borvidéke
A Balaton körül három részre osztjuk, három borvidékre a szőlőkultúránkat mint mai gazdagságunkat, kultúrkincsünket, e materiális és szellemi örökségünket.
Badacsonyi borvidék
A Badacsonynak uralkodó fajtája az Olaszrizling. (Elmondjuk ám ezt harmadszor is e fejezetben!)
"A festői hegyoldal mintegy 60 %-án Olaszrizling tőkék díszlenek. Borának színe a zöldnek és sárgának oly nagyszerű keveréke, hogy már látása szomjat kelt, vágyat ébreszt az ivásra. Illatában még a táj- és fajtajelleget egybefonódva érezzük, de kóstoláskor az egyébként határozott badacsonyi jellegből kiemelkedik az Olaszrizlinget jellemző rezeda zamat van. Savai inkább lágyak, s ezek a kissé tompa savak tökéletesen olvadnak bele a test, az alkohol, az illat és a zamat csodálatos harmóniájába. (Nagy László egy pohárka italra mondta, hogy íme, a tartalom és a forma egysége, - meg is lepődhettek rajta a korabeli kultúrpolitikusok....)
Csoda-e, ha a borászati szakkönyvek idevágó passzusait is - láthattuk - már azonmód valami költőiség itatja át. Idézzük még egyszer föl a hitvesére, Szegedy Rózára itt találó Kisfaludyt, hiszen házassága óta a versírókkal a XX. században sem történik errefelé kevesebb!
"Édes, kínos emlékezet, / Oh, Badacsony szürete! / Múlatságos gyülekezet, / A rabságom kezdete!" - e sorokat maga Beethoven is megzenésítette!
Krúdy Gyula Kisfaludy Csobáncának kezdő soraira játszik rá (Ülj mellém a kandallóhoz,/ Föl van szítva melege. / Édes kedves, Csobánc várról / Ím itt egy agg rege. / Múlt szüretkor Badacsonyon/ Ezt Múzsámtól vettem én, /Egykor, midőn magam bolygék,/ A hegy szirtes tetején...") Szindbád-novellájában:
Szindbád regényes gravűrök közepette nézegette a Badacsony felé kanyargó országutat, amelyen boroshordókat szállítottak fuvarosok. Piros téli délután volt.
- Vajon estére Tapolcára érnek-e? - kérdezte elgondolkodva.
- Az a kérdés, hol fúrják meg a hordókat - válaszolta unottan Stuart Maria.- Mind gazember az ilyen fuvarosfajta. Láthatatlan lyukat fúrnak a hordóba, hogy azt senki észre ne vehesse.
Szindbád rajongott, mint romantikus férfiúhoz illik.
- Itt szeretnék élni, mint a Himfy költője. Borházban, régi, oszlopos házban, nyáron diófa árnyékában, télen a kályha mellett, és néha egy jó kutyával sétát tenni a környéken."
(A balatoni sellő)
Ákárha Kisfaludy, úgy egy e századi ködlovag, T. Tóth Sándor is Badacsonyban talált feleséget és múzsát magának, s ugye, mondani sem kell, szüretkor írta szerelmes versét jövendőbeliéhez:
Mikor kötényt teszel apró szoknyád elé
s menyecskésen felkötöd a hajad
s ha öledbe véve szüreti kosarad
megpihensz a szőlődomb tetején
mikor két tenyérrel tartod a fürtöket
s peregnek a nehezedő szemek
s ha bánt, hogy dongva-zsibongva körülötted
az új bortól táncra perdül a hegy
mikor mindenki összeolvad a földdel
s te a riadt madarat kíséred
s ha hívogatódra nem felel, a könnyet
elnyeli az ősz, kedves - énekelj
s mikor te is dalolsz a domb tetején
s vidáman kattog a prés a hegyen
mikor kővel ijesztik el a seregélyt
- a dézsma madárral én is megérkezem.
(A dézsma madárral...)
A Badacsony és a Szentgyörgy-hegy borai a különleges minőségű borok kategóriájába tartoznak.
Hamvas Béla feledhetetlenül tárja elénk a két bor karakterrajzát A bor filozófiája című munkájában:
"... a badacsonyi és a szentgyörgy-hegyi... A nagy híres fajták a szürkebarát és a kéknyelű.. A badacsonyi és a szentgyörgy-hegyi között lévő különbségről, majd ha az egyetemen a bortudományi tanszékre kineveznek, egy fél évig fogok előadni. Ez az iskolapéldája annak, hogy két nagy bor miben tud egymáshoz hasonlítani és miben tud különbözni. A badacsonyi olyan, mint a világhírű művész, aki világéletében szobájából is alig mozdult ki, mégis nagyobb művet teremtett, mint akit ünnepeltek. Mind a kettőben megvan a nagyság, de az egyiket olympiai, a másikat kínai, tao-nagyságnak nevezném. Különös, hogy mennyire nem tudok a kettő közül választani. Már-már döntöttem a szentgyörgy-hegyi mellett, de mikor megittam egy pohár badacsonyit rizlinget, melléje álltam; aztán esküdtem a badacsonyira, de csak addig, amíg szentgyörgyihez nem jutottam. Végül is mi akadályozhat meg abban, hogy görög is legyek, meg kínai?"
Ám az is ember legyen a talpán, aki a badacsonyi és a szentgyörgy-hegyi bordicsérő költemények szépsége között egykönnyen választani tud:
Kóstolgatom a Hegy híres borát
csalfa neved is vén Szürke Barát
Forrt mustban együtt tűz, fény, napsugár
s a porló bazalt lángos csókja vár.
Millió éve olvadt lenn a kő
s lávaként vad kürtőből tört elő
még ma is érzem: langyos itt a föld
s a kényes fürtök sátrán több a zöld.
A karók verte szelíd tájakon
a napsugár hárfázva átoson
szivárvány pántlikáz földet-eget
s a tőkék közt titkon Bacchus lépeget
s ha jön az ősz és sárgul a remény
hordókat görget lenn a pincemély.
Nemes borodból egy kancsó elég
lángol a lélek s borúja elég
mint erdőn gyűjtött száraz rőzsefa
nem is volt tán még bánatom soha!
Híres hegyünk! Koporsód vállain
teremjen jó bor s borban álmaim!
(Tari János: Badacsony)
És:
Itt élek; nyáron,
a Szentgyörgy-hegy alatt,
a bazaltorgonák sípjai alatt,
és mivel fölöttünk lebeg az Isten:
az Isten lángszóró szeme alatt,
ahol a szőlőlevelek miriádjai:
zöld fülek, hallgatóznak,
hallgatják leendő boruk titkát.
Mennyi fickós tűz lobog boraidban,
Szentgyörgy-hegy elfekvő elefántja!
Mily szárnyalásra készteted a lelket,
tüzes Olaszrizling,
Szentgyörgy-hegy első bora!
Barátom boltíves pincéjében
munka után ha
hersegő testedet harapjuk jó fogakkal,
hogy szikrázik tőled az élc, a szellem,
hogy harsan pajzán történetekre
legyőzhetetlen, szilaj nevetés!
Olaszrizling!
ha zöldesfehéren csillámlasz
metszett kehely-poharakban,
felejti az ember a fáradtságot,
s ha kimegy pösölni
a csillagokkal kivert éjszakába,
hetykén veti meg a lábát,
s úgy nézi szemközti fényeidet, Badacsony,
mint aki e tájat immár
el sose hagyja,
mint aki örökkön,
s örökkön mámorban él.
(Kiss Benedek: Szentgyörgyhegyi Olaszrizling)
Kassák Lajos himnikus soraival utazzunk képzeletben Füred fele Badacsonyból:
Hét pincédben hétféle borodat ittam
hét verset írtam hozzád, hét köszöntőt
hét dallama voltál hét szép napomnak,
öledben aludtam, csókjaidtól keltem.
Angyalok víg csapata, ha erre térne
nem lenne szebb, mint hullámaid tánca
s hogy ócska horgával jő a sok gyerek
halak csillannak fel, mélységed rózsái.
Ki sírva köszöni meg, ki könnyű dallal
hogy láthatja bájaid dús világát
vized tükrében úgy ringnak a fények
mint csókjaid felett a könnyű fecskék.
Békesség jó szeretőm, most te altass el
oly fáradt vagyok s oly mély a tiszta ég
álmom vitorlái segítsetek át
a könnyen veszejtő éjszakák zátonyán.
(Részegítő Badacsony)
Balatonfüred-csopaki borvidék
Legelterjedtebb e vidéken is az Olaszrizling.
"Csopak és Füred Olaszrizling borai között a legjellegzetesebb eltérés a savakban mutatkozik. A Füreden szüretelt rizling kimondottan lágy, miért is igen sima; a csopaki borokat viszont az elegáns és határozottan érvényesülő savak élénkítik. [...] A borvidékről származó, forgalomban lévő Olaszrizling borok alakoholtartalma általában 12,5 - 13,5 M fok között van. A minőségi vagy a különleges minőségű borok kategóriájába tartoznak." (Katona-Dömötör i. m.) Hamvas Béla filozófus már megcsudált értelmezésében, a maga szépírói nyelvezetén mindez következőképpen hangzik: "Volt idő, hogy egész télen csopakit ittam, egy kicsit sárgás-rózsaszín pezsgő italt, amely bámulatraméltó arányérzékével állott az édeskés és a savanykás között. Mértéke, úgy vettem észre, pont három és fél deci volt. Kísérletet tettem másokkal is, és nem volt ember, akinél, akinél nem vált volna be. Ebből a borból három és fél deci! Ilyen a csopaki. Ilyen egzakt, kétszerkettőnégy bor ez.
Az almádi kedveli a könnyű ebédeket és a délutáni alvást. A füredi romantikus. Az arácsi bájos és egyszerű. A dörgicsei valamennyi közül a leghuncutabb."
Igaza volt a Füreden nyaraló Jókainak, aki kicsi malíciával, de mégiscsak azt mondta, hogy ragad itt a költészet mindenkire. A pécselyi körzeti orvos és író
Bodosi György kötetéből sem hiányozhat egy vidám dal, mit bor s ahhoz kapcsolódó tárgyi rekvizitum ihletett:
A butellához
(Több pécselyi szőlősgazdától)
A butella
keskeny száján
bajos kitölteni a lét.
Szép kis butykos,
ezért vagyok
oly gyakran
s hosszan tiéd.
Nosza, nógass,
hogy újra s még!
legyen - de te
léssz az oka,
hogy végülis
nem én váglak
földhöz, hanem
Te csapsz oda!
Az itteni Olaszrizling alján érzett enyhe keserű-mandula ízt nem lehet elfelejteni.
Palóczi Horvát Ádám és Csokonai is hasonlóképp érezhette. S kik itták még ezt a zamatú nedűt? Fölsorolni is alig lehet: Fejér Antal, Majláth János, Fekete János (Utóbbi ezt írta a Balatonról: "Ki tudná leírni magyar tengerének / Kies sétálóit, díszes környékének? / Lelket vidámítnak minden változási, / Cseres adományi, Bacchusnak áldási." - idézi Zákonyi Ferenc a Balatonfüred-monográfiában.), Kazinczy Ferenc, Péczely József, Berzsenyi Dániel, Czuczor Gergely, Vörösmarty Mihály, Széchenyi, Kossuth, Garay János, Endrődi Sándor, Ady Endre, a Cholnoky-fivérek, Lóczy Lajos, Krúdy Gyula, Szabó Lőrinc, Pilinszky János, Baktay Ervin, Josephine Baker, Asta Nielsen, Huszka Jenő, Gustav Mahler, Tagore és Salvatore Quasimodo...
Illyés Gyula is itt nézett le a szomszéd Tihany tetejéről a vízre:
Késő már. Előttem pohár bor
ősz-esti kőasztalomon,
meg lent e pohár Balaton -
Ez lettem én!
És:
...míg poharadból
a holdvilágban a vörösbor
tigris-szeme villant feléd...
Illyés, Borsos, Déry számtalanszor találkoztak e hegyen, valóságos Olimposzunk volt Tihany a hatvanas-hetvenes években. Egymást felköszöntötték születésnapokon, összejártak hogy egymásnak fölolvassák munkáikat, híreket cseréljenek, s természetesen koccintottak.
Berda József a Lipták-házban emígy írt poharáról:
Borral enyelgés
Életem legigazabb gyönyöre s
egyben legnagyobb gondja vagy.
Ha nem teremnél te sem: megölne
a hideg, a durva fagy!
Fürednek nagyhírű szőlész-borász szakközépiskolája is van Arácson.
(Boglár mondhat magáénak hasonlót, no meg Keszthely, sőt, ott a Pannon Agrártudományi Egyetemen tanulható az agrokultura...)
Balatonmelléki borvidék
A Balatonmelléki borvidékhez tartoznak mindazok a szőlőterületek, amelyek nem a következő két nagy borvidék szőlői, tehát sem nem a badacsonyi, sem nem a füredi régióba illeszkednek. A bogláritól a balatonaligaiig számítjuk ide a kerteket, valamint a Káli-medence, Györök, Bece-hegy és Lesence-völgy szőleit. Laposa József a következőképpen jellemzi e vidéket:
"kétségtelen, hogy a Balatonmelléki borvidék - ha lehet - még változatosabb talajadottságokkal rendelkezik, mint a másik kettő. Dolomiton fekvő pannon agyag, homokkő málladék, lösz és pleisztocén homoktakaró, triászmészkő, márga, pannon homok, agyag és bazalttufa keverék egyaránt előfordul."
Olaszrizlinget szüretelnek legfőképpen. (No meg Rizlingszilvánit, hogy a másik kettő borvidék mellett végképp kivételes is legyen e táj!)
"Alkoholtartalma 12-15,5 tf% között van, ami már a pecsenyebornak felel meg. A Balatonmelléki általában száraz bor, de nem kemény, mert savai nem túl élénkek, néha még édeskés borként is találkozunk vele." (Katona-Dömötör)
Karafiáth Orsolya örökítette meg balatonmelléki bor társaságában kefvesét:
Hallgatlak. Trakltól idézel -
„Esténként a teraszon
barna borral mámorosodtunk.”
Mi ez a szomorúság?
Arcunkra ráborult a fény.
Itt nincsen lugas,
hacsak nem a június az.
Fölénk hajlik, mint a szőlő
pár éve egy másik kertben,
hogy önmagával ellephessen
mindent, mi nem idevaló -
Milyen hűs most az árnyék:
akár emlék is lehetne.
Tudod,a feledtető fajtából,
ami épp csak a perchez elég.
Lassan sok lesz az idő
és soka pihenés is.
A könnyű holdernyő alatt
kempingszékedbe telepszik
a kártyapartik, vacsorák
valahány felöltött perce
és olyan színű lesz minden,
mint vihar után a Balaton.
Nézd, a kertvégi csapból
már sötétség csöpög.
Hamarosan éjszaka lesz -
sűrű borként ömlik bele
az est poharába.
Halkan koccintok veled -
szemed mintha hullámzana.
Két kortynyi pillanat között
csillagpartján megpihenek.
(Köveskál, nyárelő)
(Forrás, 1999/9 -17.p.)
Az idézett Trakl-vers pedig:
Újbor mellett
A Nap bíboran leszáll,
elhúzott a fecske régen.
Estéllő árkád tövében
újbor kézről kézre jár;
hegyek mögött hó hull.
Zöldjét hinti már a nyár,
erdőből vadász jön éppen.
Estéllő árkád tövében
újbor kézről kézre jár;
hegyek mögött hó hull.
Denevér körözve száll,
idegen jön csöndes lépttel.
Estéllő árkád tövében
újbor kézről kézre jár;
hegyek mögött hó hull.
Erdélyi Z. János fordítása
A Balaton partján gyakorta feminizálódik a szépség, legyen az a hegyek sziluettje az alkonyatban, melyek alvó nő körvonalára emlékeztetnek, vagy legyen az maga a borital, ha fogyasztása ama goethei igazságot juttatják eszünkbe, miszerint csak az örök női emel föl magához minket. Mark Szergejev a déli parti bort azonosítja is a lánykával:
Mark Szergejev: Somogyi tájkép
Dallamos, hullámos vidék,
dombok - akárha mellek, vállak.
Lányok sietnek, nézd e tájat,
itt minden csupa nőiség.
Lábuk előtt a tó csitul,
tenyerükön barackfa ága,
s a mezők nedves fonatára
utak szalagja kanyarul.
Rejtelmes, tiszta völgyredő
kiserdő pelyhes ligetében, -
s csillámol üveges fehéren
az ég, a dombra görbülő.
S a szöllők érett keblei.
Nézd, hogy hajol minden halomra,
gyantás hevét a nap hogy ontja,
a duzzadót, hogy érleli!
Figyelj, ha édessége forr,
figyelj a nőies világra.
Bizony nem ok nélkül „Leányka”
Bogláron az a csuda bor.
(Fodor András fordítása)
Hamvas Béla sem állít kevesebbet emlegetett könyvében, átadva magát és hangját a pannon derű bájos humorának is:
"Minden bor egyéni. Minden borban (fajta, évjárat, táj, föld, kor) megismételhetetlen és utánozhatatlan géniusz él. A géniusz az olaj materializált alakja. Maszkja. A női test minden részének különös illata van, s ezt mással összetéveszteni nem lehet. Miért? Mert más-más kis daimón lakja. A bor spirituális olajtartalmú ital. Minden borban kis angyal lakik, aki, ha az ember a bort megissza, nem hal meg, hanem az emberben lakó megszámlálhatatlanul sok kis tündér és angyal közé kerül. Amikor az ember iszik, az érkező kis géniuszt
a már bent lévők énekszóval és virágesővel fogadják. A kis tündérke el van bűvölve az örömtől majd meggyullad. Az emberben az örömláng árad el, és őt is elragadja. Ez ellen nem lehet védekezni."
---
"Mámoranatómiám főtétele: minden mámor gyökere a szerelem. A bor folyékony szerelem, a drágakő kristályosodott szerelem, a nő az élő szerelemlény. Ha még hozzáteszem a virágot és a muzsikát, akkor tudom, hogy ez a szerelem színekben ragyog és énekel és illatozik és él és megehetem és megihatom. Az alchimisták azt mondják, hogy a drágakő nem egyéb, mint az eredeti teremtésben élt tiszta szellemlény, vagyis angyal, de amikor az ember bűnbe esett, az anyagba magával rántotta. Kővé változott. Ragyogó tisztaságát azonban, mint kő is megtartotta. Ez az elmélet fedi az én teóriámat arról, hogy a borokban és szőlőkben tulajdonképpen szellemi olajok laknak s ezek géniuszok." - így elmélkedet Hamvas Béla a balatonberényi szőlőskertekben, itt, a déli parton.
Borról mi szerelem, szerelemről mi bor: álmodott e breviárium írója is eleget. A rómaiak madárijesztőjének is látta már magát errefelé, hol annyi, de annyi legenda él a legfőbb létértékekről, hogy a Bogláron járt Bél Mátyás még a szőlők arany kaccsait is valóságnak tudta, hogy nemcsak nektár csepeg a szőlővesszőkön, de szinaranyat is hajt a tőke, és lerajzolta az aranytekercset, ami szerinte néha a szőlőszemekből is nőhet csöppek, indák vagy levelek alakjában.
Pannon priapusz-ének
Hol még gyerekkorod sírását,
tüzön zöldvenyige sírását hallani -
ott szaladoztak rám s át
meg át fontak karodnak arany kaccsai.
Hol meg-megroppanva olajosan fénylik
az éjszakára szorított prés bordáinkkal -
ott kés-szőke rafia-hajad mindétig
nyiszolódik a torkomon mint dal.
Holott számlált év. Egyre. Holott csak ujjam darálóba.
A mustkádat a gazda télire majd kisikálja -
addig szemem szétfröccsent 2 boldog bogyója
elijedt seregélymadarak csőréből nézhet, néz hátra.
Nagy László aranypénz-térdűnek nevezte szerelmét, kihez a következő szerelmes-bordalt írta:
Ősszel édesült szerelem
mint a bor télre kiforr,
lélekben erős ragyogás,
mint pohárban a bor.
Kedvemet lángra csavarod
tipródva bajaimon,
nélküled szemetet eszem,
rozsdás vizeket iszom...
III.
Legújabbkori bordalok
Zavarban vagyok, hiszen annyi bordal gyűlt körém, s mind-mind megannyi hiányérzetet kelt bennem, hiszen Petőfi Sándor első, életében megjelent, versétől, a Pápán írott Borozótól kezdve a legújabbakig számtalan opusz marad ki ezúttal is az idézet-gyűjteményből! Egy hozzátoldásban, berekesztés-félében megpróbálom "kármentőbe" gyűjteni még a többi versekből.
Hiszen, a műfajnak igencsak divatja volt s vagyon.
Erdélyi József így énekelte Bordalát:
Gyere ide te pohár,
súgok valamit,
halld meg az én ajkam
tüzes szavait. -
Ajkam titkos szavait
meghallani fül,
te, pohár, óh csak te vagy
méltó egyedül!
Neked mondanom se kell
Gondolatomat,
tudod örömömet és
búbánatomat.
Tetézed az örömöt,
s a búbánatot,
mint sötétséget a nap,
széjjelszaggatod.
Figyeljünk csak a címekre! Bordalt írt egyaránt a mulandóságról a Balaton-felvidéken a két jó barát:
Nagy László: Bordal
Remeg az asztal, a borosüveg.
Poharam üres, - újra teli.
Nézem, a bordó otelló-bor tükre
arcomat hogyan reszketteti.
Ó, az ifjúság hatalom, erő,
vörös tüzekkel tart könnyeden!
Vigadok, amig szeretőt is szítva
minden bajomban ő van velem.
Érzem, elszáll, nem szégyen a könny,
és aztán akkor kell majd a bor.
Tükrében mélyen csak a tüzet nézem,
ami én voltam valamikor.
Juhász Ferenc: Rezi bordal
Ne sírj ifjúság múlásán,
zúgó idő szárnyalásán,
bárhogyan süvít!
Mulandóság? Fene bánja!
Csak úgy szép az élet, hát ma
éljed napjaid.
Ne sírj ifjúság múlásán,
zúgó idő szárnyalásán,
borod mellett hallgasd: szárnya
csattog és süvít.
Az 1960-as években a kővágóőrsi Béke TSZ a Káli-napok keretében, tudtommal elsőként, egy olyan félig komoly, félig tréfás versenyt hirdetett, ami napjainkra újra hagyomány lehet. Bordalversenyükön a következő rögtönzés nyert ( a zsűri tagjai között bor- és vers-értők foglaltak helyet, köztük Fonay Tibor és Cserhát József!):
Áldott legyen, ki tőkéjét ültette,
Százszor áldott, ki hordóba nevelte
És ezerszer, ki lopóval megszíjja,
De százezerszer, ki jó szívvel megissza.
Aztán az 1990-es években már az Élet és Irodalom és a soproni Várhely is meghirdette a mag bordal-versenyét. Az eredmény nemcsak a fölajánlott nedű képében nem maradott el, de kiváló művek születtek! Gyönyörű példák a hegy levének és a szellemnek a kapcsolatára, erre az elválaszthatatlan kötésre. Csiki László 1992-ben díjnyertes versében erről az újra megtalált egyensúlyról írt dalt:
A mérték
Legyenek hegyeknek korai borai,
legyen bár síksági őszi csiger,
okos aszú, vagy síma leányka:
botor, aki beéri kicsivel.
Én vagyok a mérték, nem a liter.
Jaj, amikor a világ megtelik velem,
minden zuga egyszerre világos, -
meglátszik a pince ósdi kincse,
alját mutatja csúcson a város,
gyerekhangon vén angyal kiáltoz.
Látom, a föld forog, a hernyó gubózik,
hallom, hogy hallok, érzem, hogy érzek,
magam vagyok, s értek franciául.
Egy özvegy ring: csupa ifjú részlet,
és mindenik ölelésre késztet.
Mindenütt helyem van, belakom és élem,
a női zamat csontig átitat,
énbennem is helyet talál minden,
a tél, a vér, a hit haláliak.
Ámíts és kimélj, duhaj áhitat
Kevés borhoz kedvet, a sokhoz barátot,
válogatott jó szót a beszédhez,
hallgatáshoz erőt adjon a fény,
melytől a földmélyi só is édes,
beérett titkos szőlőszemmé lesz.
S a versek sorát zárjuk azzal a darabbal, amelyben ellentmondásos és túlhajszolt korunk minden keserve, de dallá fegyelmezve szépsége is bennefoglaltatik:
Utassy József: Ragyogjon a bordal
Józanul?
Ebben a részeg csillaglugasban?
Amikor majdnem rámcsöppen a Hold?
Voltam én is valaha józan;
rá sem tudtam nézni a borra:
én bolond!
Józanul?
Nézzétek: hiszen inog a paplak!
Hold veri félre az egek nagyharangját!
Két szemem ilyenkor iker templomablak,
idegrendszeremen orgonál az Isten:
zaklat.
Józanul?
Ebben az illuminált univerzumban?
Hol csűrdöngölőt ropnak a csillagok
és fergetegest jár a Föld a Holddal?
No nem, barátaim, amíg én itt vagyok:
csak ontsa Noé vesszeje a szőlőt,
s ragyogjon a bordal!
Befejezésül egy költői szépségű prózát illesztek ide, ami tán summázza végül mindazt, amit a verses passzusokkal akar megsejtetni velünk a vidékünk szerelmes földrajza. A kassai születésű író s gondolkodó, Márai Sándor, ki a századdal volt egyidős, és vesszőfutásos életének vágyát, tán nem is oly túlzó utópiáját örökítette meg esszéjében egy tuszkulánum után. Fájó, hogy nem teljesülhetett az idegenben elhunyt mester óhajaiból ez sem. Borhoz és kultúrához való viszonya vall arról, hogy miképpen sikerülhetett mégis, messze a hazától, ismerős szőlőrendek, hegyek, vizek és pannon egek távolában fölépíteni azt az életművet, ami - akárcsak a legnemesebb bor - szellemi olajokkal ( Hamvas Bélai értelemben!) balzsamozza be a kóstolók lelkületét. Utána miért ne sikerülhetne életét, művét itt hozni tető alá bármelyikőnknek?
Ha megöregszem, pincét akarok, ezt már szilárdan elhatároztam. Semmi mást nem akarok az élettől. A pince helyét is kinéztem, nem messze otthonomtól: gyalog járok majd ki, s vigyázok, hogy a környékbeliek, bortermelők, gyümölcsös-kertek tulajdonosai, vincellérek ne tudjanak semmit városi múltamról... A borok élnek és dohognak a pincében, a diófák lombjai között kövér darazsak dünnyögnek messze, a mélyben hajó úszik..., árut hoz és visz egy megbékélt világ jó szándékú népei között, a népek örök országútján, s Pannónia szőlőskertjeiben az éneklő lányok megmosták fehér lábukat és tapossák a fürtöket. Mind öregek leszünk, a pince tulajdonosai és vendégei, irodalomról csak akkor esik szó közöttünk, ha legalább ezer éves, s borról csak akkor, ha legalább ötéves; nem akarunk már bosszút és elfeledtük azokat is, kiknek egykor meg akartunk bocsátani. A tájast nézzük, kortyoljuk a bort, s óvatosan ejtjük a magyar szavakat, melyek egyidősek e tájjal. A bor nem bírja a beszédes vendéget, ez régi tapasztalás, s
a beszédes vendég, akinek még fontos minden világi hiúság, nem bírja a bort. Ennek a pillanatnak élek; amit addig csinálok még, csak előkészület, magam sem tartom sokra. Mind bölcsek leszünk, s az első pohárból a földre is loccsantunk egy kortyot, nagyon régi áldozati szokás szerint. Mikor az első csillag feljön, kulcsra csukjuk a pince vasajtaját, s rövid botra támaszkodva megyünk haza. Az éjszaka hűvös már, a társaság árnyalakjait elnyeli az októberi este varázslata. Éltünk, nem éltünk, kinek fontos igazán?... Bölcsek leszünk, mint a bor, melyet ittunk, s vállvonogatva beszélünk az utókor ítéletéről. Mert minden bölcsesség alja, melyet a magyar a hazai borból és a műveltségből tanult, ennyi: szeretni kell az életet, s nem kell törődni a világ ítéletével. Minden más hiúság.."
(Márai Sándor: Magyar borok)